Az ember kedélye a Karácsony est és a Szilveszter éjszaka
közötti időben kissé megereszkedik… Elfelejti a prózát és az egyszeregyet… valami
tisztább, művészibb és megnyugtatóbb után vágyakozik. Egy komoly
matematikusokból álló társaság, amely kék csájalángokkal és pezsgődurrogással
köszöntötte az újévet, szintén ennek a hangulatnak hódolt, amikor a félig
homályos szalonba léptem. Az asztalon, mintha csak társasjátékot játszottak
volna, egy hófehér kartonlap volt. A kartonon két párhuzamos vonal. Valaki felkelt,
s egy tűt behunyt szemmel, egészen a véletlenre bízva magát, rádobott a síkos
kartonra vagy százszor egymás után. Aztán a társaság számolni kezdett... A
dobások számát elosztotta azzal az összeggel, mely azokat az eseteket fejezte
ki, melyekben a tű a véletlen ötletéből metszette a parallel vonalat. És az
eredmény minden esetben ugyanaz volt: a π (pi), a Ludolf-féle szám (a kör
kerületének és átmérőjének viszonyszáma)… Megismételték a kísérletet egyszer,
kétszer, háromszor, sokszor; az eredmény egyre pontosabb lett. Az ősrégi szám,
melyet még Arkhimédész számított ki, fatális biztonsággal ütötte ki fejét az
esetlegességek kusza homályából…